Zsák égeti e Jákob létra

Babits Mihály: HADJÁRAT A SEMMIBE

Ó, mind akit szerettem életemben s ki lelkemet szeretni még merész, figyeljen most, talán megérthet engem, bár hangom szertetárult mélybe vész, mint egy örök sodor halásza zengem, amiről még álmodni is nehéz, ragadójába markolok kezemmel s merni merem, amit más nézni sem mer.

Ó, lelkek teste, élő folytonosság, mért folysz el? És te testek lelke, szám, miért folyamodom hiába hozzád, elmém zsák égeti e Jákob létra, régen únt hazám?

Mért osztanám mi nem való hogy osszák? Jobb volna nyugton és szó nélkül élni, csak élettel s szerelemmel beszélni. De nem lehet.

Már nekem ez az élet. Már nekem ez a legjobb szerelem. Az én egyetlen mezőm erre széled, ez egy kapú van nyitva még nekem. Ha ez bezárul, az már az itélet, melyet fejemre mérend kedvesem, kit annyian epedtek, örök asszony, ki van, hogy ezreket dalig rikasson.

Teste egyenletesen éget-e zsírt?

Ki van, hogy minden nemes őt imádja, amikor mást már nincs imádnia. Kinek vágyára a halálnak vágya jöhet csupán: a Filozófia. Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja, élet öccse, csalódások fia, szólj, énekeld az égi nőt, a drágát, sirassad új szavakkal némaságát. Mert néma ő s nem könnyezik soha és így vesz tőlünk szót és könnyeket s könnyre mosollyal, szóra mostoha csönddel felelve csúfra hiteget.

• Jacob létra fogyás - Jacob létrán zsírégetés. Jákob létra a Bibliában - Tanulmányi útmutató
• Babits Mihály: Hadjárat a semmibe Strófák egy képzelt költeményből Ó mind, akit szerettem életemben s ki lelkemet szeretni még merész, figyeljen most, talán megérthet engem, bár hangom szerte tárult mélybe vész, mint egy örök sodor halásza zengem, amiről még álmodni is nehéz, ragadójába markolok kezemmel s merni merem, amit más nézni sem mer.
• A létra a megváltást, azaz a Menny és a Föld összeköttetését szimbolizálja.

És csöndje végtelen, mint mosolya. Mosolya nem fogy, csöndje nem reked. Csöndje mosolyog és mosolya hallgat, mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad. Glóbuson ül, mint hideg istenasszony, ruhája köd, de sohasem mezítlen, fagyával éget, hogy rabbá unasson s titkolt testével álmodjék a hitlen.

S nincs is tán teste.

Jacob létra fogyás

S minden érte-vad szomj a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn, míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét a fellegekből fon magának erkélyt. S tán minden szellem titkon őt reméli, érte feszűl a morc tudós szerelme, és végtelenül végtelenbe méri kis méterét a véges emberelme, de az eget s e Hölgyet el nem éri, bár köveiből Bábel tornya kelne: a Jákob-létra végtelenbe vesz s a nagy éposznak vége sohse lesz. És mégis éposz és mégis dicső és mégis ezt az époszt írom én egy új tudósról.

Mégis, mégis ő, akit hősömmé biztat a remény, hogy vágyhatom még lenni én is: ő; aki enyém és aki mégsem: én vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem s most lelkétől kisértetes a méhem. Egy új tudósról fogok énekelni, ki Budapesten majdan élni fog, dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi s minden dicsekvő poétán kifog, aki meddő dalát hiába termi s facér fülekbe céltalan nyifog; ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is, de most már látom, olyan, mint a hásis.

Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya s szarvval nem érhet úszó csillagot, kis helyet jár, de biztosan bejárja, hagyván jelül ragyogó szallagot, hogy útja szűk bár, de valódi pálya, mert hódít s nemhiába ballag ott, míg Anteusként hullong a poéta s ő sem röpül, csak ugrál.

Mint a béka. Szabott pályánkból félre nem lopózni s nem térni meg, mint kimenős cseléd, kinek mámortól émelyg lomha teste, únt konyhájába tér vasárnap este.

A korlátokban bízni, hogy vezetnek s a végtelenben, hogy nagy öle cél, hogy érdemes nyujtózni a kezednek, ha tud szilárdan nyúlni, mint acél, hogy nem mind egyek útjai eszednek s nem a legbölcsebb élet a facér, mert eszünk útján mozgunk okosok mi s a valótlanban nem lehet mozogni.

Tövis tart ébren rózsaittas éjen, lévén biztosabb való, mint a rózsák. Szoros formából születik az érem, formának zord acél kell, nem nyúlós zsák. Élet s lélek szétomló pára volna, hogyha nem lenne száz korlátja forma.

• Szent István Társulati Biblia - Teremtés könyve - Ter
• Teste egyenletesen éget-e zsírt?
• Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel.
• Babits Mihály: Hadjárat a semmibe Strófák egy képzelt költeményből

Az én hősöm e korlátok s e formák tudósa méri majd szigoruan a létünket folyató száz csatornát, melyek között az örök ár suhan, mely arra foly, hol leggyengébb a korlát s legyőzve győz csak minden vályuban; mindegy, honnan jön, és mindegy, hová jut, csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut.

Az én tudósom tudja ezt bizonnyal, nem fog kergetni régi délibábot, okosan megelégszik a viszonnyal, amely az észnek jelzi a világot s a valóság jeléül a haszonnal: ezenkívül más lényegig ki látott? És tudja, hogy okokból a világ egy óriás lánc kettős végtelenje, ahol minden szem szomszédjába vág és nincs, aminek nincsen oka benne, de kívüle keresni hiuság, oklánc okát kérdezni balga lenne s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni azt, amin kívül nincs se jel, se semmi?

És mégis olykor tudósunk körül, mint csillagokkal, esténként a légür, ez a nagy semmi vággyal színesül s titkon az örök lánccal nem elégül, minden unalma sejtelmekbe züll s a néma Hölgy mosolyát érzi végül és bár előtte semmi zárva nincsen, az ő eszének nem elég a Minden.

Képzeld el őt most enyhébb zsák égeti e Jákob létra esten a Duna-parton bolygani magában, ezen az áldott ifju Budapesten a jégtörés keserves évszakában, mikor zord úntság lovagol a testen s a lélek nem tud bízni csillagában, de gyönyörködni tud még benne. Drága csillag az űrben: semmiség virága! A semmiség virága ez a föld is, a semmiség virága e világ, amely tövissel bármennyit gyötört is, mégis virág szemednek.

Bús virág!

Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is, mohó fogad keményen belerág, de ha félig kiszoptad leve mézét, megérzed rajta a semminek ízét.